MÉDIA ALAPÍTVÁNY DÍJ

Köszönet

Szalay Annamáriát ismertem, szerettem és tiszteltem.
Nagyszándékú, így fegyelmes, figyelmes, megbízható hívott, vagy kűldött ember.
Ember !
Ritkán találkoztunk. Viszákon egyszer járt.
Kissé távolról figyelve közéleti tevékenységét, azzal a jóérzéssel voltam: ahol Ő van, amit csinál és képvisel, az nagyon rendben van.
Most kaptam egy Díjat!
Akik odaítélték látják tevékenységemet.
Minden szakmai tevékenységem lényegénél fogva nyilvános.
Na de Viszák, a Pajtaszínház és Galéria, az nem szakma.
Nem művészeti tevékenység.
Kultúra.
Annak megélése, közvetítése, gazdagítása.
Minden szándékom közösségemben, őshonos kulturális hagyatékunk, elengedett örökségeink értése, szeretetteljes ápolása, és - erőmből ami telik - átadása.

" Egymásnak akarjunk megfelelni! ".

Ezt Panni mondta.
Ha e gondolat mögé állunk, géniuszi erőt látunk
Valakik a Pajtaszínházban is végzett folyamatot látva ajánlottak e díjra.
Köszönöm nekik, hálás vagyok, csodálatos emberek közösségében teszem amit teszek, színpadi és filmes munkáim között is. Egymás szemébe nézve, egymás kezét fogva.
Az Ő nevükben is köszönöm e megrendültséget kiváltó, Pannit elevenítő elismerést.
Organikus munkát ért megtisztelés!
Szarvas József

szarvas Jozsef

Tisztelt Családtagok és Barátok!
Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Képviselőtársaim!
Kedves Emlékező Közösség!

Amikor valaki, akit munkatársként, barátként vagy családtagként tiszteltünk és szerettünk, eltávozik az élők sorából, akkor a búcsúzók szájából szinte mindig elhangzik a jól ismert fordulat: „emlékét örökké megőrizzük.” Azonban amilyen könnyű kimondanunk, olyan nehéz is megtartanunk ezt a fogadalmat.
A zsúfolt hétköznapok rohanása, a mindennapi gondjaink lassan-lassan elhalványítják az emlékeket.

Van úgy, hogy az évek múlásával azon kapjuk magunkat, hogy már az eltávozott személy arcvonásait is csak nehezen tudjuk felidézni. Vannak kivételes emberek, akiknek arca és emléke még haláluk után évekkel is kristálytisztán jelenik meg előttünk.

Szalay Annamária ilyen kivételes ember volt. Zalai hölgy, aki innen, ebből a városból indult, majd tragikusan korán itt lelt végső nyugalomra. Neki nem a hosszú, hanem a küzdelmes és a máig maradandó példát jelentő, értékeket teremtő életút jutott. Ha az emberi élet nemcsak hosszban, hanem sűrűségben, az átélt események gazdagságában is mérhető lenne, akkor kevésbé kellene rövidnek éreznünk a Szalay Annamáriának rendeltetett földi időt.

Az emléktábla, amelyet ma avatunk, ennek az életútnak, ennek a sűrű időnek a legfontosabb állomásait sorolja: a városi hangverseny- és kiállítóterem igazgatói székétől kezdve, az országgyűlési képviselőségen és a Magyar Mozgókép Alapítvány szakkollégiumi elnökségén át egészen a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöki székéig.

Ha most itt lenne közöttünk, biztosan azt mondaná, hogy ezek csak helyek, rangok és posztok. Igaza lenne. Mert amíg élt, ő sohasem ezeket kereste. Ő volt az, aki sohasem az elismerésért vagy a rangért állt sorba, hanem mindig a feladatért.
Bárhová is vetette a sors, bárhogy is támadták, ő mindig azt kereste, minként tud maradandót és értékeset alkotni.
Értékeset és maradandót alkotni a hazája, szülővárosa ás politikai közössége javára.

Én is azon szerencsések közé tartozom, akik ismerhették őt, bár az ismeretség rövid volt és szorosnak sem volt mondható, de még mielőtt személyesen találkoztam volna vele, már hallottam egy azóta is sokat idézett mondatát Kövér Lászlótól. Ez úgy hangzott: „A mieinkkel az a legnagyobb baj, hogy általában nem nekünk akarnak megfelelni.” Nemzeti és politikai közösségünk legnagyobb gyengeségének ennél találóbb megfogalmazását soha senkitől nem hallottam.

Szalay Annamária úgy volt a magyar nemzeti, a zalaegerszegi városi és a konzervatív polgári közösség tagja, hogy a sajátjainak akart megfelelni, sajátjai elismerését akarta kivívni.

Nem tudjuk, hogy betegségének kialakulásához, illetve a kezelés végső eredménytelenségéhez milyen mértékben járult hozzá az a korábban ismeretlen, a magyar politikatörténetben addig a rendszerváltozás óta soha nem tapasztalt politikai és pszichikai nyomás, amely a médiatörvény elfogadását követő, példátlan erejű nemzetközi támadások eredményeképpen rá hárult, de azt biztosan tudjuk, hogy e nyomás betegségével együtt sem törte meg. Ha belegondolunk abba, hogy a magyar médiában a vélemények - köztük bántó és sértő kormányellenes megnyilatkozások - rendkívüli sokszínűsége miként van jelen a mindennapjainkban, akkor ennek fényében láthatjuk leginkább az akkori támadások alaptalanságát, igazságtalanságát és méltánytalanságát.

Szalay Annamária egyszerre tudott külső szemlélő számára könnyedséggel túllépni e támadások erejének irracionalitása felett és erős maradni. A látszat fenntartása azonban bizonyára hatalmas önfegyelmet igényelt és óriási energiát emésztett fel.