• Description slide 5

  • Description slide 6

Könyvjelző

A második évemet fejeztem be a szakmunkássuliban.

Nyár van. A kötelező szakmai gyakorlaton kívül nincs dolgom. A téeszbe már nem kell kapálni járni. Nemcsak

azért, mert aput leszázalékolták, hanem mert már nincs szükség kapáló emberre. Mindent megold egyetlen

gép, a Dzsondír!

A volt mezőgazdasági munkások nyugdíjban, a gyerekeik Debrecenben vagy Hajdúszoboszlón. Azt mondják,

akik már voltak emeletes házban, hogy az nagyon jó. Minden van benne. Víz, villany, vécé, még tájtapéta

is, amitől a nagyszoba nem tűnik olyan kicsinek, mert szinte bent vagy az erdőben. Ha meg a vázában

lévő műanyag virágra kölnit önt valaki, attól olyan illat lesz a szobában, mintha virágágyásra nyílna a hetedik

emelet. Még fotel is van minden lakásban. Az emeletes házban lakók abban terpeszkednek, és csak felteszik a

lábukat az asztalra, aztán meg lehet nézni a tévét sörrel.

Az előre legyártott konyha is praktikus, csak épp kicsi. A sarokülőbe Juhász Jani bácsi például nemigen

férne el. A vécé és a csap közé viszont pont befér a centrifuga. Az azért is jó, mert rá lehet könyökölni, és úgy

könnyebb tartani a Népszabadságot meg a Hajdú-Bihari Naplót.

Szóval semmi dolgom otthon.

Megszólal egyszer anyu.

A szomszédunkba nyaraló jött.

Ennyit mond.

Nyár van, olvasok, verseket faragok vagy tanulok. Kit érdekel a nyaraló? Egyik alkalommal belépek a konyha melletti kiskamrába, ahova a kabátokat szoktuk akasztani, és ahonnan apu rég kicsavarta a villanykörtét, mert oda világítani csak pénzpocséklás. Szóval valamiért beosonok, talán dugicigiért a kabátzsebből,

amikor a kisablakon – ami pont szembe van a szomszéd bejárati ajtajával – rutinból átlesek. Az ablak nyitva.

Én kilátok, mert nyár van és délelőtt, de aki odaát áll a bejárat előtt, az nem lát be hozzánk, mert nálunk sötét van. Én egy arcot látok. Ha ő belátna, csak egy égő szempárral találkozna.

Én látom Őt, Ő nem lát engem.

Azonnal beleszeretek!

Rövid barna hajába, kerek arcába, két szelíd, barna szemébe, ahogy hol balra néz, ki az utca felé, hol jobbra, az udvar felé, majd még egyszer és még egyszer – és én csak nézem ezt a gyönyörűséget, aki aztán visszamegy, be a házba, és szép puhán behúzza maga után a bejárati ajtót.

Ülök ott, a kiskamrában, és tudom, ilyet én még soha nem éreztem.

Valami hasonlót igen, de ez más. Szerelem? A szót ismerem, de hogy az mit jelent?

Ismertem úgy, hogy Farkas Klári – de úgy nem, hogy Szarvas Jóska. Szóval hogy engem is szeret egy lány.

Na jó, most még nem, de olyan közel van, hogy már szinte.

Fiam, mér nem a szobában olvasol? Ott világosabb van.

– Ne rontsd már a szemed!

– Már megint a kamrában vagy?

– Mit csinálsz ott annyi ideig?

– Már megint mit keresel?

Anyu napok óta dobálja felém ezeket a mondatokat. Nem tudhatja, hogy ugrásra készen csak arra figyelek, mikor nyílik a szomszédban a bejárati ajtó. Hogy meglássam a típusterves manzárdból kilépő gyönyörű, szelíd tekintetű lányt, akinek füle kivillan barna haja mögül. Vajon hogy lehet ilyen leheletkönnyedén nézelődni a világban? Fordulni jobbra, fordulni balra. Olykor tétovázó, mélázó szünettel meg-megakadni valamin, nem várni semmit és senkit se az udvar, se az utca felől, csak úgy nézni a világot, majd szelíden megfordulni, és odabent tovább nyaralni, egyedül.

Kifigyelem, mindennap csak egyszer történik meg ez a csoda. Márpedig ezt nekem látnom kell.

Fiam, te mit leskelődsz ott?

– Csak keresek egy papírt, amire egy versemet írtam.

Ő meg csak jobbra, aztán balra. Én meg mosolygok. Olyan szép! Most is, ahogy indulna vissza – de nem. Félfordulatot vesz, és lassú járással kilép a képből, a kert felé.

Vajon lemegy-e a lépcsőn? Igen: furcsa, ritmikus hangokat hallok, akárha minden lépését apró nyikorgás kísérné. Olyan szelídfajta, ami csak őt kísérheti. Kirohanok az udvarra, és a mi oldalunk felől lesem, ahogy felbukkan a házvégünk takarásából. Vajon milyen lesz? Magas? Alacsony? Sovány, vagy duci? Mindegy,

gyönyörű lesz!

És meglátom. Látom koncentráltan előrenéző, himbálózó járását.

Paralízis.

Ez most mi? És miért? Miért ő? Most sajnálnom kellene?

Dehogyis. Szeretni, és szeretem is. De még hogy!

Ez fáj! Nem tudok aludni. Olvasni sem. Nem tudok figyelni a szövegre.

De már fordul is vissza. Bemegy.

Abban biztos vagyok, hogy legközelebb beszélgetni fogunk.

És igen. Ráköszönök.

Szia!

– Szia!

– Te vagy a nyaraló a szomszédunkban? Már hallottam rólad.

– Én is rólad.

– Tényleg, és mit?

– Hogy nem beszélhetsz a rokonommal.

– Kicsit halkabban, mert apu itthon van. Ő mondta, hogy nem.

– De te köszönsz, nem?

– Csitt, apu nem tudhatja meg.

Suttogóra fogjuk a beszélgetést.

De miért?

– Nem tudom.

– Te mit csinálsz egész nap?

– Mostanában egy szerelmes regényt olvasok. Anyu már olvasta, azt mondta, szép. A végén sírni lehet. Ha

végzek, szívesen kölcsönadom.

– Á, nem, köszönöm, nemsokára jönnek értem, és hazautazom. Na, szia, bemegyek.

– Szia. Holnap is kijössz?

– Aha.

Mostantól a kinti budiban kucorgok, ott bújok meg, és ott várom Őt. Anyu rám szól.

Kisfiam, mit csinálsz te ott kint, a vécében?

– Olvasok.

– Na gyere gyorsan kifelé! Nem szégyelled magad?

Gyere ki, azt mondtam, beszélni akarok veled. Bemegyünk a házba.

Az a kislány nem neked való. Látod, milyen a lába?

– Nem érdekel.

– Ne feleselj, én jobban tudom. Te még fiatal vagy, előtted van minden. Ez a lány magába bolondított.

– Nem igaz, mert én…

– Magába bolondított, aztán elmegy. Te meg itt maradsz. Hagyd békén, ne foglalkozz vele.

A lány másnap ezzel kezdi.

Holnap elvisznek!

– Ne!

– De igen.

A budiban megírtam mindent, amit éreztem iránta. A levelet becsúsztattam a könyvbe, arra az oldalra, ahol épp tartottam. Másnap a kerítésen keresztül átadtam

neki azzal a kéréssel, hogy a könyvet mindenképpen olvassa el és küldje vissza, mert én még nem fejeztem be.

Így lesz.

– Nagyon örülök, hogy… szóval hogy találkozhattam veled.

– Hát… én is.

– Akkor…

– Igen?

– Szóval… hogy… szia.

– Persze, persze… szia.

Hetek múltak, hónapok és semmi. Vártam vissza a könyvet, azt is.

Már harmadikos voltam, jövőre szakmunkás leszek, Karel Gott állítólag nem tudja megemészteni a harmadik

helyet, rászokott az italra, de mi is furcsán vagyunk Katikával. Ahogy ültünk a repülőn, váratlanul azt kérdezte tőlem:

Ugye szerelmes vagy?

– Á, csak plátói. Elmúlik.

– Akkor nem is zavarlak, nyugodtan gondolj rá.

Azzal csendben tovább horgolt, én meg lehunytam a szememet, és láttam őt, ahogy pliszészoknyáját fújja a szél.

Kis Szarvas, csomagod jött!

– Nekem?!

– Szerintem egy könyv van benne.

– Akkor tudom.

Eltűntem a budiban, és újra elkezdtem olvasni elölről a könyvet. Biztos voltam abban, hogy ahová az üzenetemet rejtettem, ott lesz rá a válasz. És hogy ő sem olvasta végig.

Nem siettem. Ahogy közeledett az a bizonyos, százvalahányadik oldal, lapról lapra egyre jobban éreztem: ott lesz! Kint egyre sötétedett, bent már szinte semmit

sem láttam, mire odaértem. Itt van!

Ott volt.

Ahol én hagytam az enyémet, oda volt betéve a búcsúlevél.

A szerelmem küldte.

Ki van jelen?

Oldalainkat 426 vendég és 0 tag böngészi

Elérhetőség és honlapunkról