Szívlapát
Ebes-tanyán a Fáy-dűlőben volt a tanyánk. Egykori uradalmi birtok. Ahogy a többi négy is. Ma már mind felszámolva. A gyümölcsfákkal együtt.
Velünk szemben, a dűlő másik oldalan Aszalósék laktak, mellettünk, tőlünk úgy száz méterre, Teremi Katóka néniék. Hozzájuk jártunk át tejért. Olyankor, fejés
közben mindig odatehettük a bádogfedőt a Katóka néni szaporán járó markából kilátszó tehéncsecshez, és máris ihattuk a frissen kifejt, testmeleg-langyos tejet.
Csakúgy csorgott kétoldalt, ahogy nyakaltuk. Ahogy a bekötőútról a tanyánk udvarára léptünk, balról és jobbról három-három hatalmas diófa. Katóka néni
felől is hat darab. Balra, beljebb egy fosókaszilva, vele majdnem szemben cigánymeggy, alatta a kutyaól, benne nappal megkötve a kutya.
Éjjelre, ha elengedtük, mindig koloncot kötöttünk a nyakába. Azt beszélték, azért, hogy ha rossz szándékú ember jönne, legyen esélye elmenekülni, mármint a rablónak. A kutya állítólag hamarabb abbahagyja így a kergetést, mert futás közben térdét veri a nyakába kötött kolonc.
A meggyfával szemben, az ásott kút mellett volt egy birsalma- és egy birskörtefa. Tovább, a disznóól karámjai előtt egy fekete- és egy fehéreperfa, a csirkeól-budi mellett egy sárgabarackfa, mellőle futott le egy szilvafa- és egy almafasor, mind különböző fajtájú.
A disznóól mögött volt a szalmakazal. Egy ősszel patkány tizedelte a tyúkállományt. Apu épp szalmáért ment, a disznók alá alomnak, amikor felkiáltott:
– Itt van, a kurva isten bassza meg, beszaladt a szalmakazalba!
Mármint a patkány.
Nosza mindenki villára, és elkezdtük széthányni az egész kazlat. Apu szívlapáttal a kezében, feszülten figyelt minden rezdülést. Talán egy óra is beletelt, mire
némán szuszogva, nehogy elzavarjuk azt a szemét patkányt, izzadtan, már majdnem odébb pakoltuk az egész kazlat, amikor apu felkiáltott:
– Ott a lyuka!
Futás vödrökért. Telehúztunk vagy nyolcat, hordtuk apu mellé, aki a luk mellett strázsált a szívlapáttal.
– Na most mindenki fogjon lapátot, én meg öntöm bele a vizet. Ha elmenekül, agyonverlek benneteket!
Beleöntötte az első vödröt, térdelve hallgatózott, „jaj, csak nehogy most jöjjön, mert biztos agyoncsapjuk aput” – de semmi. Jött a második vödör – semmi.
– Ott az orra! Üsd!
Píff-paff, dirr-durr, ütöttük-vágtuk.
– Aha, visszahúzódott, de már nem bírja sokáig.
Hogy az istenfaszába fogod azt a kurva lapátot?! – ezt kérdezte, és kikapva a kezemből a szívlapátot nyakon vágott. Hogy inkább én öntsem. Jaj, csak nehogy most szaladjon ki a rohadék, mert akkor meg véletlenül engem ütnek agyon apuék!
– Itt van, a kurva anyja nyomja belé!
És ahogy a lukból agyonázva, kimerülten kikecmergett, apu egyetlen suhintással agyoncsapta. A hörcsögöt.
Már koromsötét volt, amikor térden csúszva, szálanként gyűjtögettük össze a szalmát az udvarról. Széthordta a szél.
– Ha csak egy szálat is találok reggel az udvaron, számolunk!
Apu kiabált dühödten a konyhaablakból.
Egész éjjel nem aludtam. Gondolom, a testvéreim sem.
És reggelre a patkány megint elvitt egy tyúkot.
