• Description slide 5

  • Description slide 6

Tartalomjegyzék

A kártékony erők ellensúlyozása

Komoly munkát kell elvégeznünk ahhoz, hogy a Kaszás Attila-díjat tartalommal töltsük meg – mondta Szarvas József színművész

Szilléry Éva – 2015.05.28. 03:12

Fontos, hogy legyen saját, elmesélhető históriánk. Amikor 2002-ben itt, a Nemzeti Színházban egyszer csak rám tört minden, ami kártékony, és megérintett a gyűlölet kultúrájának szele, akkor azt gondoltam: most ment el a kedvem az egésztől – emlékszik vissza Szarvas József színművész. Számára az őrségi Viszákon felállított Pajtaszínház és Galéria vált önkifejező lehetőséggé. A stúdiószínházban egykor nagy sikerrel játszott Mrozek-darab, az Emigránsok ma sem hagyja nyugodni, dolgozik azon, hogy ismét színpadra vigye.

 gondolatok

Szarvas József: Elég, hogy én bíztam magamban (Fotó: Csudai Sándor)
- Néhány jelenetben részese volt a Kossuthkifli forgatásának. Mennyire érintette meg a film sokat emlegetett, vitatott világa?


– Izgalmasnak tűnt az archaizáló nyelv, de a történet belső világa és az ehhez kapcsolódó rendezői elgondolás is nagyon tetszett. Összesen két napot forgattam. Minden írás attól jó, hogy érvényes, üzen a jelennek, s úgy érezzük, hogy az adott történet velünk is megeshetett volna. Direkt politikai ízt nem láttam benne, de érzem a párhuzamot. Már önmagában az is nagyszerű, hogy megvalósult. Hiszen baj az, hogy a közszolgálatiban ma nincsenek benne a tévéjátékok, a históriák, a dalaink. Mintha ezek nem lennének. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert fiatalon olyan korszakába kerültem a filmgyártásnak, amikor évente négy-öt filmet is forgattunk úgy, hogy közben a Vígszínházban vagy Kaposváron havi húsz előadásban léptem fel, és a főiskolán tanítottam. Ma egy fiatal, kezdő színésznek nagy dolog, ha társulathoz szerződhet. El kell gondolkodniuk, hogy érdemes-e szakmaként gondolni erre a szenzációs mesterségre.

- Személy szerint ön mit tart a színészi hivatásról?

- Gyerekkorából mindenki hoz valamiféle belső kényszert az önmegmutatásra. Később ez a késztetés elmarad, és ki-ki az önfelmutatás kényszerét másra használja az életében. Kevesen választják a színművészetet, egyáltalán, az alkotói munkát. Amikor én a pályára kerültem, számomra ez a kérdés kevéssé volt hangsúlyos, mert tudtam, hogy ez egy szakma, amit meg kell tanulni. Sokkal inkább köze van ennek a hivatásnak az önvizsgálathoz, a befelé figyeléshez, a ki vagyok én, honnan jöttem kérdésének megválaszolásához, mint a magamutogatáshoz. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan szakmát választottam, amelyben jól érzem magam.


– Ez az önvizsgálat, gondolom, véget nem érő folyamat.

– Igen, és a pályám elejétől jelen van, akkor mentem el a Vígszínházból Kaposvárra, amikor a legfoglalkoztatottabb színész voltam. Feltettem magamnak a kérdést: ez vagyok én? Biztos, hogy önpusztító módon túlvállalt vígszínházi színész akarok lenni? Türelemre, odafigyelésre van szükség, ebből következően pedig energiára és olyan helyzetre, ahol az ember azt jól hasznosítja. Nekem nagyon jót tett, hogy kijjebb kerültem a saját magam színészi fontosságának tudatából, és tudtam egyedül lenni, magamon elgondolkodni.

– Most, hogy újra forog a magyar film, hívják annyit, mint korábban?

– Nem. Mindig érdekesebb, aki újonnan jött, akit még nem láttunk, aki szép és aki fiatal. Belőlem már nem kell annyi a filmvásznon, mint régen, és közben sok olyan fiatal rendező van már a pályán, aki nem az én generációmból válogat elsősorban. Az a filmes generáció, amellyel én dolgoztam, már nem aktív. Egy ponton túl az is fontos, hogy az ember azt is lássa, mit akar tőle a szakma.

– Azt mondta, hogy eredetileg nagyon messze volt ez a hivatás öntől. Miért?

– Kancsal, tájszólásos, hadarós parasztgyerek voltam. Hogy jön hozzám a színészet? – tettem fel a kérdést magamban. Mégis olyan belső hang irányított gyermekként, hogy a felnőtt világból csak azt ragadtam meg, ami idevezetett. Tízéves voltam, amikor egyik tanyáról a másikra költöztünk, és új iskolába kerültem. Az első kérdése az volt hozzám a tanító néninek, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A kis szemüveges, zavart parasztgyerek azt felelte, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Ezért kaptam egy olyan beírást, hogy „a gyerek notórius képzelgő”, majd év végén biztatásképpen kettest vittem haza énekből. Megjegyzem, tíz év múlva Debrecenben fel voltam véve a zeneművészeti főiskolára, operaénekes szakra. A középiskolában a magyartanárom pedig azt vette a fejébe, hogy ha színész szeretnék lenni, akkor jelesre kell tudnom, tehát vagy egyest vagy ötöst lehet csak kapnom. Emiatt a második évet hat évig jártam. Addig buktatott vissza, amíg el nem ment a pályáról. Néhány éve visszahívtak az iskolába, akkor találkoztam vele. Nyílt az ajtó, rám nézett és azt kérdezte: „Jóska, ezt hogy csinálta? Egyáltalán nem bíztam magában.”. Erre azt feleltem: „Tanárnő, elég, hogy én bíztam magamban” Nem tudott a kudarc eltéríteni attól, amit kitaláltam. Tudtam tapadni a saját belső vágyképeimhez, egy belső úthoz, és azt kell mondanom, hogy önazonos vagyok. De a közélet viszolygással tölt el. Részben ennek ellensúlyozására hoztam létre Viszákon a Pajtaszínházat. Itt ülünk ugyanis az ország legnagyobb színházában, amely 2002 óta a kultúrpolitikai konfliktusok célpontja. Belső értékrenddel bírok, a politikai ízlésem is biztos, a magánéletem rendben van, a Pajtaszínház működése fantasztikus. Ha ma megkérdeznék a bennem lévő tízéves kisfiút, akkor azt mondanám, hogy népművelő akarok lenni és színész. A népművelés a Pajtaszínházban ölt testet.

– Említette, hogy folyamatos konfliktusok színtere a Nemzeti. Bizonytalannak érzi az ottani munkáját?

– Akinek egyszer bizalmat szavaztak kőszínházakban, annak a színésznek jórészt a saját felelőssége, hogy ott tud-e maradni. Hoztam egy döntést akkor is, amikor ideszerződtem, és akkor is, amikor itt maradtam. Hozzá kell tennem, hogy amikor 2002-ben Ádám szerepét elvállaltam és itt maradtam, komoly törést szenvedett a pályám. A címlistámat, telefonlistámat kitörölhettem. Egy szempillantás alatt elvesztettem a korábbi munkakapcsolatok zömét, a rombolás olyan sunyi és alattomos, hogy szóba sem kerül az együttműködés lehetősége sok kollégával. Nem vesztem össze soha senkivel, nem buktatott meg senki, nem rekesztettek ki, csak éppen nem történnek meg azok a találkozások, amelyek korábban. Engem izgat a Nemzeti Színház mint „téma”, és meg vagyok győződve arról, hogy minden konfliktus ellenére nem szűkíti az ember lehetőségeit az itteni munka, hanem tágítja. Engem a Nemzeti Színház mint kultúrahordozó is érdekel, mint identitásra, nyelvre, közösségre kérdező intézmény. Évente nyolc-tíz-féle rendezővel dolgozhat a társulat. Vidnyánszky Attilával egy új beágyazódás, egy másfajta tehetség érkezett el.

– Annak idején Pintér Béla darabjában, a Gyévuskában is szerepelt, de részt vett az első független társulat, az Éjszakai Színház születésében is. Fontosnak tartja, hogy a kísérletező színházban is jelen legyen?

– Minden előadás kísérlet, minden újszerű. Én nem értek egyet azzal, hogy csak a nem kőszínházi vagy független színházakban zajlik a kísérletezés. Nagy inspirációt ad az is, hogy Rizsakov vagy Purcarete idejön alkalmanként a Nemzeti Színházba, és az ő instrukcióik alapján dolgozhatunk.

– Feledhetetlen előadás volt az Éjszakai Színházzal az ön és Ternyák Zoltán kétszereplős előadása, Mrozek Emigránsok című darabja Kőváry Katalin rendezésében. Nem gondolja, hogy ma is aktuális ez a darab?

– Azóta sem hagy nyugodni ez az előadás. Ternyák Zoltánnal mi annak idején a színpadon dialógusban voltunk, nem játszottunk. Az életemben egy kisebb csoda, ahogyan az a darab megtörtént: elmondhatatlan, magától értetődő természetességgel jött létre az a kettős. Mind színészként, mind rendezőként izgat ez az előadás. Gál Tamás felvidéki színésszel dolgozunk a megvalósításán. Sokkal inkább és sokkalta fájdalmasabban aktuális most ez a kérdés, ha csak azt nézem, hogy vidékiek százezreit városi emigrációba kényszerít a mai életünk, és sehol a megtartó gyökér.


- A Pajtaszínház jövőre lesz tízéves. Ahogy mondja, Kaszás Attila emlékének is tartozik. Együtt találták ki a pajtát?

– Kaszás Attila is része annak az útnak, amely a viszáki Kultúrpajtához és a Tündérkertek kialakulásához vezetett. Amikor ugyanis megvettem a viszáki portát, akkor éreztem, hogy a rajta lévő pajtát és istállót nem bonthatom el. Közben Attila Zsigardon, a Felvidéken a nagyapai házát átadta a közösségnek. Akkor kezdtünk arról beszélgetni, hogy én a pajtát színházzá alakítom, és ketten valamiféle határon átívelő gondolattal építenénk a helyi közösséget. Attila nem sokkal később meghalt. Megjegyzem, az én pályám is másképpen alakult volna, ha még él, hiszen rengeteg dolog kötött össze vele. Időközben, 2002-ben megismerkedtem Kovács Gyulával, aki közösségteremtő céllal mentette a Kárpát-medence gyümölcshagyatékát. Azon gondolkoztam, vajon hogyan lehet összehozni mindezt a saját szándékainkkal. Egyszer csak rájöttem, hogy minden közösségnek, családnak van saját gyümölcshagyatéka, ami, hogyha elhagyják a házat, a falut, ki fog pusztulni. Ahogy fogy a közösség, úgy lesz kevesebb a hátrahagyott kulturális érték: az állatai, házai, gyümölcsösei. Sokan nem tudják, hogy a Kárpát-medencében közel ötszázféle körte és alma található. Kovács Gyula saját génbankjában több mint kétezerféle gyümölcsfa van elmentve, így Európa legjelentősebb hagyatékával rendelkezik. Amikor 2009-ben létrehoztuk az első Tündérkertet Viszákon, az volt a célunk, hogy minden gyümölcsfa mellé gondnokot állítunk: minden esztendőben annyi gyümölcsfát ültetünk, ahány gyerek születik. Mára több mint száz Tündérkert van a Kárpát-medencében.

– Itt ülünk a Nemzeti Színházban, de mintha közben Viszákon járna.

– Amikor 2002-ben ránk tört minden, ami kártékony, megérintett a gyűlölet kultúrájának szele, akkor azt mondtam: na, most ment el a kedvem az egésztől! Azóta minden, amit teszek, ennek ellensúlyozására és az eredeti, élő közösséghez való visszatérésre szolgál. És megjegyzem, ez visszahat a munkámra és az egész személyiségemre.

– A Kaszás Attila-díjat is a közösségépítő színészek érdemelhetik ki. A pályatársak elsőként önt tartották méltónak erre az elismerésre.

– Nagyon érdekes volt, ahogyan megkaptam ezt az elismerést, hiszen Attila emlékére alapítványt hoztunk létre, és ettől teljesen függetlenül Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere a Mozaik Művészegyesülettel megalapította a Kaszás Attila-díjat. Amikor megkerestek, hogy gálaestet rendeznének, javasoltam, hogy itt, a Nemzetiben adják majd át a díjat. Akkor még nem tudtam, hogy magamnak csináltam gálaestet. Komoly munkát kell elvégeznünk, hogy ezt a díjat tartalommal töltsük meg, és remélem, a polgári közvélemény úgy tekint majd erre a díjra, mint egy igazán értékes dologra. Megrendített, hogy elsőként vehettem át akkor, hogy a szakmai tevékenységemen túl a közösségerősítést is sajátomnak gondolták a kollégák. Sorsfordító idő volt számomra 2007, ugyanis ami Attilával történt, az engem is kibillentett, és azóta is ott tart. Megerősített, és a személyiségemből olyan energiákat hozott elő, amelyekről nem is tudtam, hogy rendelkezem velük.

Ki van jelen?

Oldalainkat 102 vendég és 0 tag böngészi

Elérhetőség és honlapunkról