T-Art Alapítvány és T-ÁRT KERT csoport megnyitószöveg
Viszák – 2016. június 24

A T-Art Alapítvány

A T-Art Alapítványt a rendszerváltás idején Tenk László festőművész és néhai felesége hozták létre. Az ő kezdeményezésükre, de már akkor is számos művésztárs támogatásával jött létre a szervezet, azzal a céllal, hogy egy kortárs képzőművészeti gyűjteményt hozzon létre. Miután a Képzőművészeti Alap megszűnésével az állam szerepe visszaszorult a képzőművészeti szféra területén, a képzőművészek helyzete – a műterem-lehetőségektől, kiállítói, érvényesülési, értékelésbeli és anyagi szempontból – teljesen megváltozott. Abban az adott helyzetben a magyar kortárs képzőművészek számára ez a változás – a szabad üzenetközvetítés pozitívuma mellett, azonban – óriási nehézséget jelentett. Hiába vették át az állam szerepét új szereplők – gyűjteményeket építő vállalatok, magán műkereskedők, üzletemberek – a kortárs képzőművészet iránti széles körű érdeklődés még egy jó évtizedig váratott magára. Nem létezett publikus kortárs gyűjtemény, a Magyar Nemzeti Galéria még nem állította ki a ’45 után készült műveit, a közönség számára ismeretlen volt egy fél évszázadnak a művészettörténete, akkor még nem készültek átfogó művészettörténeti feldolgozások sem a ’45 utáni magyar képzőművészetről. A Ludwig Múzeum gyűjteménye a házaspártól kapott pop artos anyaghoz alkalmazkodva kezdett el növekedni egy bizonyos irányt képviselve.

Ennek a hiánynak a pótlását tűzte ki célul a T-Art Alapítvány. Az évek során az alapítvány küldetésével mintegy 120 neves, díjas művész azonosult, majd vált a szervezet tagjává. A tagok ajándékaiból, adományaiból mára egy közel 500 darabot számláló kollekció jött létre. A gyűjtemény grafikai anyaga gyakorlatilag a teljes periódust, a 20. sz. 2. felének világhírű magyar grafika-művészetét felöleli!

A gyűjtemény-gyarapítás és az anyag bemutatása, kiállítása mellett az alapítvány kortárs művészeket bemutató, hiánypótló kiadványokat jelentetett meg Paletta-sorozat címmel, majd még komolyabb, súlyosabb egyéni albumokat, a Kugler-könyveket adta ki fantasztikus képi anyaggal ellátva

Tenk László saját műterme, galériaként, éveken keresztül 100 fős kiállításoknak adott otthont. Ezzel egy időben az alapítvány az ország nagyvárosainak reprezentatív helyszínein mutatta be a gyűjteményét. A ’90-es évek második felében a szolnoki MOL Galériában havonta új tárlattal jelentkező kiállítás-sorozatot rendezett. A továbbiakban a gyűjtemény kisebb-nagyobb szegmense vándor-kiállításként szerepelt az ország különböző városaiban, majd 2005 óta az alapítvány az Óbudai Kulturális Központban állandó kiállító egyéni, gyűjteményi, tematikus grafikai és a Festészet Napja rendezvényhez kapcsolódó éves tárlataival. Emellett a nemzetközi művészeti életben is megnyilatkozott: Amstelveen-ben, Dortmundban, Jesolo-ban, és a kanadai Edmontonban is járt a kollekció. Az alapítvány missziója az is, hogy újra teremtse a képzőművészet közösségformáló erejét, ezért önteltség nélkül állított ki mindig is művelődési házakban és iskolákban.

A TÁRT KERT kiállítás alkotói

Szarvas József viszáki művészi és mecénási tevékenysége hamar párra talált a T-Art Alapítványban és Tenk László személyében, hiszen – noha különböző művészeti ágakat képviselnek - a két alapítót és művészkörüket hasonló alapelvek vezérlik.

A T-Art Alapítvány gyűjteményi karaktere, művészetszemlélete eltért attól a művészettörténeti, esztétikai szakmai kánontól, ami működésének időszakában a művészeti szférában jellemző volt. Azt is mondhatjuk, hogy bizonyos fokú szembenállás volt jellemző rá. Az alapítvány esztétikai profilja az általános múzeumi, profitorientált és magán gyűjtési metódusokat kiegészítő, azok mellett – részben azokkal szemben –, az azokból kimaradó kört gyűjtötte, dokumentálta, reprezentálta, és mutatja be ma is. Mely bár stilisztikailag sokrétű, de egy jól körvonalazható értékrendet, esztétikai koncepciót sugall:

egy a nyugati, és általában véve a trendiségtől tartózkodó;
a nemzetközi igazodást és a progresszív szemléletet mint kizárólagos értéket óvatosan kezelő;
nem feltétlenül figurális, de alapvetően a magyar, ábrázoló indíttatású festészeti, grafikai hagyományokon nyugvó;
az expresszív kifejező erőt preferáló,
a kísérleti jellegű művészetet kritikusan kezelő,
a méltatlanul mellőzött művészeket menedzselő szemléletet.

Ez a szemléletmód köszön vissza festői nyelven az itt látható TÁRT KERT csoport alkotásain.

Atlasz Gábor festményén egy egyszerű szobát látunk. Munkáinak gyakorlatilag a fele ugyanezt a szobát ismételi, monomániákusan, sorozatként. Mi nézők messze vagyunk a motívumoktól, a szoba túloldalán egy régies asztal áll, padokkal, a bútorok fölött ablak. Az ablakon át pedig beömlik valami furcsa dolog a szobába, és kavarogni kezd a földön – hogy ez víz,     festék     vagy fény, azt nem is lehet olyan könnyen azonosítani. Nem véletlenül. Atlasz Gábor képe érzéki és nagyonis materiális. A felület, a festék maga látványos, finom és ínycsiklandozó. Szinte ujjával lehúzva megkóstolná az ember, mintha a festék tortakrém lenne. Mert ezek a színek illatokat és ízeket sugároznak, és az élet szépségeire, és élveznivalóira hívják fel a figyelmet. Gábor képe állásfoglalás a festészetről, és a művészet mibenlétéről, arról, hogy a festészet igenis anyagból, a festékből áll, és urambocsá: élveznivaló.

Varga Patricia Minerva alkotásai expresszíven, indulattal fogalmazott, a színek - különösen a sárga, a vörös, a fekete - erős kontrasztjára épülő festmények. Leggyakoribb motívumuk az ívelt domboldalon megjelenő, örvénylő, erőteljes sárgával festett, napizzított szikkadt gabonamező, melyen hol álló, hol vonulni látszó koromfekete, sziluettszerű, baljós hangulatot árasztó lelkek ősi, mitikus kőépítmények felé tartanak.

„Patrícia, miért pont sárga?” Amikor feltesszük ezt a kérdést Varga Patrícia Minervának, olyankor azt szokta válaszolni, hogy „nem tudom, azért sárga, mert nem kék”. Igen, a sárga ilyen. Egyenes, egyértelmű, nem kertel, nem szereti a hülye kérdéseket. Őszinte, szókimondó. Nem lehet a sárga mellett csak úgy elmenni. Nem lehet nem észrevenni. A Sárga mindent leszed maga mellől a falról. Intenzív, tüzes, erőteljes, egyszer napsárga, fényes, nyárias és finom meleg, máskor megosztó, provokatív, figyelmeztető és vészjósló, mint minden, ami sárga és fekete. A sárgába nem lehet finomkodó átmeneteket festeni. A sárga vagy ízig-vérig sárga, vagy nem sárga, hanem mondjuk kék.

Hegedüs Endre személyes és művészi koncepciója, művészeti attitűdje: a csendesen visszavonuló harsogó festőiség. Hegedűs Endre morális elkötelezettséggel, cezanne-i állhatatossággal és a művészeti kritika iránti teljes közönnyel, évtizedek óta ragaszkodik bizonyos témákhoz – a régi vanitas csendéletekkel rokon értelmű halas képekhez, a portréhoz, a tájképhez, újabban pedig az utolsó, amortizálódó dunai hajókhoz -, és mindentől független egyéni stílusához. Hegedüs minden ecsetvonása, gesztusa érzelmi töltést, esztétikai értéket, felületi-fakturális izgalmat, dinamizmust, érzéki élvezetet, művészi üzenetet hordoz. Ecsetvonásai, együtt jelenítik meg a nyári nap tüzét és az éjszakai szorongás jegét. A harmóniát és a káoszt. A vitalitás és a romlás ellentmondásait, a befelé fordulás békéjét és a magány félelemét. A színek egyszerre gyönyörű és őrjítő orgiáját.

Verebes György olyan hangsúlyt ad a kezeknek és az arcoknak, és olyan állapotokat idéz meg velük, ahogyan csak egy gyermek tud gyönyörködni a szeretett kéz különös részleteiben . Eközben Verebes György alkotásai az ember lelkének legmélyebb, legvadabb őserőit őrzik (a folyó erejét, az ifjúság erejét, a kamaszok erejét, a föld erejét, a szél erejét, az éjszaka erejét, a nagyon vártak erejét) finoman, megszelídítve azokat, hogy ki ne törjenek, el ne szabaduljanak, csak erőt adjanak. Beszélnek a múltjukról, az egyszerre lehengerlő és ugyanakkor félelmetes, romboló hatalomról, ami bennük lakozik, és álmodnak a jövőről, nagy tettekről, az arcot melegítő, remélt fényről. Hol félelmetes-öntudatosan a túlvilágból előtűnnek, hol csendben-ködben egy másik világba eltűnnek.

Sulyok Gabriella munkáit hadd jellemezzem a művésznő saját szavaival. „Vallom, hogy a rajz erkölcsi tartás, hitvallás, vélemény. Hiánya mindent elárul. Nem imitálható. Éles bizonyítéka jellemnek, arculatnak, tudásnak. Nem szakmai kérdés, fontosabb: talpon maradás, hűség, tisztánlátás és bátorság. A rajz: jóra törekvés. A rajz és a rajzoló méltó a nagy kísérletre: a valóság lényegének, mélységének a láthatatlannak is – a megérintésére.” 

Tenk László képei - bizonyos értelemben – magukban hordozzák a táj-ábrázolás egész történetét, és nyilvánvalóan bizonyítják azt a gondolatot is, hogy a feléledő régi műfajok között ez fejezi ki leginkább a művész személyiségét és komplex világlátását. Munkáinak sajátosságát, különösségét és valódi értékét azonban – véleményem szerint – az az őszinteség adja, amellyel a művész a műfajhoz hozzányúl, és az a varázslat, ahogyan a kezében a tájműfaj és egyáltalán az ember és a természet közötti kapcsolat konvencionálissá koptatott tartalmai visszanyerik eredeti hitelességüket. A Tenk-képek őszintén vállalják a látott valóság vizuális élményének jelentőségét, őszintén nyilatkoznak a természetben rejlő Szépség lenyűgöző erejéről, és nyíltan szólnak a festészet eredendő szépségeiről is: az ecset könnyed virtuozitásáról, a festék érzéki materializmusáról.

A teremtő erő emberi és szakrális mélységeiről.