Mottó: Nem azért kell kapálni a kertet, mert gazos, hanem, hogy ne legyen az.

Ajánlom: Gyermekeimnek, valamint Soós Imre, Kaszás Attila és Szüleim emlékének.

KI VAGYOK? HONNAN JÖTTEM? MIT AKAROK?

Születtem 1958­-ban Debrecenben, Hortobágy – Kónyára, Soós Imre falujától, Balmazújvárostól néhány kilométerre.

Apám gyalogmunkás, ma talán közmunkásnak neveznék, anyám háztartásbeli. Négyen vagyunk testvérek. Apám 200 forintot keresett havonta. Ma ezt mélyszegénységnek hívják. Az erdőt járva gombát szedtünk, sziki füvet, kecskebékát és közben gallyat gyűjtöttünk télire, azt szabadott.

Osztatlan iskolába jártam. Talán 8 éves voltam, amikor egy falunapon, Bozsányi Évával énekeltük az "Annál az első ügyetlen csóknál" kezdetű táncdalt. Amikor ott tartottunk, hogy "tagadni késő, bokáig beléd estem", hirtelen Évike bokájára mutattam. A nézőtéren taps, Éva sírva kirohant a színpadról. Másnap, bár nagyon pici volt, az iskolában megvert.

Otthon meg apám, mert hagytam magam. A sikeren felbuzdulva, nem sokkal később, egy farakás tetején baráti közönségemnek énekeltem, hogy „gitárom pengetem, barátom énnekem” és mert a farakás alattam összedőlt, egy hétig iskola után a padlásfeljáróban kellett kukoricán térdepelnem. Játszásiból felgyújtottuk a közösségi kemencét, elloptuk a tsz elnök döglött disznóját. Egész télen keresték. Amikor tavasszal, egy csutkakúp mögött megtalálták, nem igen értették, hogy került oda. 1968 januárjában, jobb fizetésreményében, átköltöztünk Ebes­tanyára.

Hatalmas, egy holdas tanya volt, valamikori uradalom. Tele őshonos gyümölcsfákkal. Dió, körte, alma, szilva, meggy, cseresznye, birsalma, birskörte. Csodálatos volt. Mindig volt mit ennünk. A kunpálhalmi iskola, ahová átírattak, szintén osztatlan volt. Első tanítási napon, megkérdezte a tanító néni: "mi leszel, ha nagy leszel? Mondom: táncdalénekes, vagy népművelő. Ezért otthon kétszer vert el az apám, egyszer mert beírta a tanító néni, hogy notórius képzelgő vagyok, majd év végén azért, mert kettest kaptam énekből. Aztán kollégiumba kerültünk, hétvégén jártunk haza. Addigra már rengeteg disznónk volt, meg csirke, apám TSZ tagként sok földet vállalt, meg kellett tanulnunk kapálni. Aki soha nem egyelt meg 3 hold cukorrépát, nem ismeri a kilátástalanság érzetét.

Hétvégére nem tanulni jártunk haza, hanem kapálni, disznót legeltetni, fát vágni. De a hétfői matek és fizikaórán mindig egyest kaptam, így hétvégi munkaprogramom mindig veréssel kezdődött. Télen korán lefeküdtünk, apám elfújta a petróleum lámpát, bekapcsolta a Szokol rádiót, és mindenki csendben hallgatott. Nagy tere volt ilyenkor a képzelőerőnek. Esti mesét, színházi közvetítést, kabaré tréfákat, operettet hallgattunk. Ha opera kezdődött, egy gyors kéz mindjárt kikapcsolta a rádiót. Jártam birkózó körbe, futball edzésekre, kerékpár lassúsági versenyekre. Honvédelmi ismeret keretén belül rendezett céllövő verseny azért volt óriási kudarc, mert a fegyvermester a bal kezemből átvezényelte a jobb kezembe a puskát, s én nem mertem mondani, hogy én a jobb szememre nem látok. A verseny komolytalanságba fulladt, mert mellettem mindenkinek több találata volt, mint amennyi tölténye.

Egyszer egy magyar órán, hatalmas csend támadt körülöttem.

Iskolánk előcsarnokában próbált az énekkar, ahová tanyasi gyerek nem kerülhetett, hiszen mikor ők felléptek, mi kapáltunk. Nem tudom megfogalmazni azt a koncentrált figyelmet, mely ott tartott, ilyet még nem hallottam. A mellette lévő osztályteremben volt magyar óránk. Hosszú percek teltek el azzal, hogy Prepukk tanárnő valamit kérdezett tőlem és várta a választ. Prepukk igazgató úr elintézte otthon, hogy járhassak az általa vezényelt énekkarba. Azután, valahogy mindig én mondtam az ünnepeken a verset. Azt sem tudhatta senki, hogy hol jár az eszem kapálás közben. Én is onnan tudtam, hogy kapálok, mert csattant a fejemen a kapanyél, ha kukoricát vágtam ki a gaz helyett.

1972-­ben kitört a száj és körömfájás, állataink elpusztultak, a tanyát elbontottuk, kivágtunk minden fát és családom beköltözött a faluba.

Én Debrecenbe albérletben, mert felvettek hentes tanulónak az Irinyi János Élelmiszeripari szakmunkás képző és szakközépiskolába.

Egyik évben KISZ táborban voltunk Mátraházán, amikor is egy kiadós nyári zápor után én egy otthon tanult csasztuskával szórakoztattam szobatársaimat. Hegedüs tanár úr kérdésére, hogy én írtam-­e ezt a dalt, mondtam: persze! Kaptam egy noteszt, hogy ha azt a tábor ideje alatt tele írom, otthon kapok egy műbőr naplót. Megkaptam. Hamarosan saját versekkel jelentkeztem a vágóhíd üzemi újságjában, megyei és országos versmondó versenyeken képviseltem iskolámat. Szöveg tanulásért munkaidő kedvezmény járt.

Volt egy olyan mozdulatom, amiből mindenki számára világos lett, ebből a gyerekből sosem lesz igazi hentes. Azt a feladatot kaptam kényszervágóhídi gyakorlaton, hogy tagló segítségével, egyetlen mozdulattal kábítsak el egy bikát. Tudtam, az képtelenség, hogy én annak a hatalmas állatnak a szarva mögött, szándékkal betaláljak egy pici, erre a célra kijelölt területbe. Felemeltem a taglót. Mielőtt lesújtottam volna, a bika mellett addig gyanútlanul cigarettázó hentes mester felkiáltott:

­ - Te oda ütsz, ahova nézel?

­ - Persze. Válaszoltam.

­ - Akkor várj! Átmegyek a másik oldalra.

Én fejem fölé emeltem a taglót. És minden erőmet összeszedve, irgalmatlanul fejbe vágtam a bikát.

Na most! A bika egy vastag, eltéphetetlen lánccal volt a betonba rögzítve. Speciális munkamódszerem okán kitépte azt, két lábra ágaskodott, ­ átvillant az agyamon, hogy nem tudom meg hányast kapok ­ és mielőtt rám zuhant volna kb. 8 mázsa élő hús, fent akadt a plafonon. Kis zavart csend után megszólalt a hentes: na, ha felküldted, hozd is le onnan.

Szakmunkás vizsgám után beiratkoztam a szakmunkások szakközépiskolájába és haladéktalanul megalapítottam a Debreceni Vágóhídon a "Húsosok" színjátszó kört. Tapasztalatlanságom okán jelentkeztem gyakorlatra az „Debreceni Unio Munkásszínpadra”.

­ - Tudsz magnót kezelni?

 - Persze!

­ - Akkor Te leszel a technikusunk.

Mondjuk pár éve még villanyunk nem volt, magnót működni ott láttam először, de gondoltam majd belejövök.

"Jóska te olyan szépen beszélsz a színpadon!" – mondta Ratkó Emi szép ízes tájszólással miután kényszerűségből néhány mondatot rám bíztak. Attól kezdve három műszakba jártam dolgozni, szakközépiskolába tanulni, rendezni a „Húsosok”-­hoz s játszani az Unióba. Ebesről bejárva, napi két óra alvással. Volt úgy, hogy arra még emlékeztem mikor elindultam otthonról, de hogy, hogy értem az állomásra, azt átaludtam. A vonat füttyére ébredtem.

1977­-ben hirdetésre jelentkeztem a debreceni Csokonai Színházba csoportos szereplőnek. Miután felvettek, Bényei József igazgató úr mondta: "Magával két baj van. Először is nem tudunk annyit fizetni, mint a vágóhíd,  - ­ így tudtam meg, hogy még fizetnek is - a másik a szeme. Nem értettem, az iskolában, ha Szénási Bandi barátomra ráköszöntem, s helyette a fél osztály köszönt vissza, az senkit nem zavart. Amikor apám szakma váltásom miatt elzavart otthonról, befeküdtem a klinikára és bénulásos kancsalság miatt többször műtött szememet saját felelősségemre újra megoperáltattam.

A színházban hamar kiderült számomra, milyen műveletlen vagyok, elhatároztam, fizetésem 10 százalékát mindenkor könyvre költöm. Jártam a város könyves boltjait, könyvtárait, vajon mit olvasnak az emberek? És megvettem életem első könyvét, amitől nagyon sokat vártam. Lukács György: Az esztétikum sajátossága.

Egy év múlva mikor pálya alkalmatlanság okán, segédszínészi státuszomból eltanácsolt új igazgatóm, átszerződtem énekkari tagnak. Azonnal beiratkoztam zenei általános iskolába. Tanév végén Poták Fridolin tanfelügyelő, zeneiskolai énektanár megkérdezte: ­

Van érettségije? Persze, hogy van! S rögtön átvett a zeneművészeti szakközépiskola ének szakára. Felnőtt képzésre. Csakhogy érettségivel még nem rendelkeztem, mert magyar tanárom azt vette a fejébe, ha valaki színész akar lenni, annak ő egyest, vagy ötöst hajlandó adni. Emiatt a második évet hat évig jártam. Tanév végén a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Főiskola egy végzős hallgatója, mert hallott énekelni, megkért, legyek segítségére a diploma vizsgáján. A vizsgabizottság vezetője Varga Magda operaénekes, tanszékvezető volt. Miután a növendék vizsgamunkáját bemutatta, közreműködésemet megköszönve kiküldtek. Varga Magda tanárnő utánam jött:

­ - Fiatalember! Lenne kedve a főiskola magánének szakán a növendékem lenni?

 - Lenne.

­ - Kérem, hozza be az érettségi bizonyítványát és iratkozzon be!

Amikor sok évvel később sikeres érettségi vizsgát tettem, jelentkeztem, s 1983-­ban felvettek – Horvai István és Kapás Dezső osztályába –, a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakára.

A főiskola, Budapesten nagy fordulatot jelentett az életemben. Egyidejű szocializációs, magánéleti és szakmai fordulatot éltem meg, úgy, hogy közben visszaültem az iskolapadba. A befogadás, a megértés erős szándéka, a kétség, bizonytalanság, bizonyítási vágy és kényszer határozták meg életemet. Korkedvezménnyel vettek fel. Kitűnő mestereim nyújtottak hitelesítő kapaszkodót, szakmai jövőt építő, erős, kritikai szellemben. Horvai István, Kapás Dezső, Montágh Imre, Iglódi István, Szabó István voltak mestereim. Kétségbeesetten próbáltam a sokszor leküzdhetetlennek érzett műveltségbeli hátrányaimat egyensúlyba hozni korommal, élettapasztalatommal. Úgy, hogy minden nap tornyosultak előttem napi főiskolai elvárásként szakmai kihívásaim. Amikor 1987-­ben én búcsúzhattam a végzős növendékek nevében és ott álltam az Ódry színpadán, kezemben az akkor két és fél éves kisfiammal, volt mire visszaemlékeznem. Emlékeztem például a feledhetetlen Hegedűs Géza tanár úrra, akitől első drámatörténeti vizsgámon csillagos négyest kaptam. Kérdésemre, hogy az mit jelent, azt válaszolta, "nagyon szorgalmas, de tökéletesen hülye". Emlékeztem Varga Éva osztálytársam próbán elhangzott, kétségbeesett szavaira: "Könnyű neked! Neked nehéz gyerekkorod volt!". Emlékeztem, hogy mögöttem van, Csehov: Ványa bácsi, Vojnyickíj szerepe, rendezte: Horvai István, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Dimitríj szerepe, rendezte: Kapás Dezső. Scwartz: Godspell musical főszerepe, rendezte: Iglódi István.

Ezek a munkák jelezték számomra, szélesedő szakmai útra léptem, amikor leszerződtetett Marton László a Vígszínházba 1987­-ben.

Ekkor hangzott el első interjúm első kérdése: "Nem fél, hogy úgy jár, mint Soós Imre?".És folytatódott szakmai utam a Vígszínházban, a filmvásznon, rádióban, televízióban.

Egész emberi beleállást követelő 10 év vette kezdetét. Csak a szakma számított! 1989 mutatták be az Új földes úr című filmet, főszereplésemmel, Sinkovits Imre partnereként, rendezte: Lányi András. Büchner: Leonce és Léna ­ Eszenyi Enikő első rendezése. Valérió megformálásáért megkaptam a színikritikusok, valamint az Országos Színházi Találkozón Kaszás Attilával megosztva a legjobb színésznek járó díjat. 1991­- ben megkaptam a Jászai Mari díjat. Játszottam a Gothár Péter rendezte Melodráma című filmben, valamint Rudolf Péter első rendezésében Osborne: Dühöngő ifjúságában. A Fésős András rendezte: Az eltűnt mozi című filmet diák Oscarra jelölték. A Gothár Péter rendezte Részleg című filmért elnyertem a filmkritikusok díját. 1998-­ban Mrozek: Emigránsok című előadásáért Ternyák Zoltánnal megosztva kaptuk a legjobb férfi alakításért díjat az Országos Színházi Találkozón. Tímár Péter: Zimmer Feri. Tarr Sándor novelláiból készült Egyszer élünk című filmért, Molnár György rendezésében, megkaptam a filmszemle különdíját. A Mihályfi Imre által rendezett Szórád háza című négy részes tévéfilmért Monte ­- Carloban, 1998-­ban megkaptam a legjobb férfi alakításért járó ezüst nimfa díjat, elsőként az országban. Rendezőim voltak továbbá Sík Ferenc, Ács János, Ascher Tamás, Marton László, Zsótér Sándor (Eszterházy Péter: Búcsúszimfónia), Valló Péter, Ruszt József. Partnere lehettem Páger Antal, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Darvas Iván, Szatyi bácsi, Farkas Tóni bácsi, feledhetetlen művészeknek. Szabó István, Sára Sándor, Mihályffi Sándor, Koltai Róbert, El Eini Sonja, Kenyeres Gábor voltak ebben az időszakban még Tv-  és filmrendezőim.

Megszámlálhatatlan rádió, szinkron szerepekkel, valamint négy év főiskolai oktatással a hátam mögött, 1997-­ben, 10 év Vígszínházi tagság után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződtem.

Egy szerep felépítése közben is mindig ott a kérdés: Ki vagy, honnan jössz, mit akarsz? E 10 keményen megdolgozott esztendő kérdeztette velem, „tényleg életem végéig egy színházi színész akarok lenni? Ezért volt minden? Avagy, a társulati hűség mögött nem lehet, hogy lustaság vagy gyávaság húzódik?" Szakmai elbizonytalanodásomra igyekeztem hiteles szakmai kérdéssel válaszolni, amikor nem Budapest valamelyik sikeresen működő társulatához szerződtem. Szerettem volna mélyebben megismerni azt a színházszakmai gondolati struktúrát, amelynek logikája mentén rajzolódott ki a kaposvári jelenség, teljesedett ki a Katona József Színház, és amely hatott a Vígszínház szakmaiságára és sorvasztotta a Nemzeti Színház nagy rangú, kultúrtörténeti folyamatát és élte túl sérülés nélkül az un. rendszer változtatást.

Frissítőn hatott rám Kaposvár.

Férfierejű változtatásomnak, izgalmas munkák, szakmai találkozások lettek következményei Babarczi Lászlóval, Mohácsi Jánossal, Bezerédi Zoltánnal, Molnár Piroskával, és Kovács Zsolttal, nemzeti színjátszásunk kiváló színművészével.

1997 és 2001 közötti munkáim voltak az Üvegtigris első epizódja, Rudolf Péter első filmje.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, rendezte: Jancsó Miklós.

Színházi szerepeim: Iván a rettentő, Gróf Thuren Ernőffi Károly, Rendőrfőnök a Balkonban, de játszottam Az egy katona történetét, rendezte: Ascher Tamás, Parti Nagy Lajos Ibusárja Vargánya Gusztiját, a Magyar Színházban Vörösmarty: Csongor és Tünde című művében Balga szerepét, Iglódi István rendezésében, Kaszás Attila partnereként.

Kaposvári szakmai beszélgetéseink témája volt az épülő, új Nemzeti Színház ügye. Különösen miután Koltai Tamás neves színikritikus megírta: "...remélem nem akad egyetlen magára valamit is adó színész ma Magyarországon, aki beteszi a lábát majd abba az épületbe! "

Szikora János felkért, hogy játsszam el Madách Imre: Az ember tragédiája Ádám szerepét, én igent mondtam. Nem tudhattam, egyszersmind elveszett annak a lehetősége, hogy meghatározó, büszke szereplője lehessek saját szakmai életemnek.

Egy pillanatra esélye látszott az újra fogalmazásnak, hogy aztán annál kíméletlenebbül csapjon le a régi Nemzeti Színházat is felrobbantó kultúra­politika pusztító szelleme.

"Sokan, jeles színházi szakemberek hangoztatják, nincs szükség Nemzeti Színházra. Szerintük minden baj és nyűg az eszméből fakad” írta Koltai Tamás.

Azt gondolom, a nemzet, amely hagyja, hogy megfosszák identitásától, nyelvétől, kulturális azonosság tudatától, elvész. Gyerekoromban hallottam: „Nem azért kell kapálni a kertet, mert gazos, hanem hogy ne legyen az.”

2001-­ben szabadúszó színészként szerepet kaptam a Vígszínházban Shakespeare: Lear királyában, Brecht: Jó embert keresünk-­jében. Dolgoztam a Krétakörben.

2002 március 15­-én átadták az új Nemzeti Színházat.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Éva: Pap Vera, Ádám: Szarvas József, Lucifer: Alföldi Róbert. Rendezte: Szikora János.

Túl a vígszínházi, kaposvári tradíciókat őrző szolgálataimon, úgy gondoltam részt veszek a Nemzeti Színház új identitását kereső szakmai munkájában. Így Schwajda György vezérigazgató úrral aláírtuk a Nemzeti Színházi szerződésemet, amellyel nagy, tova húzódó konfliktust is vállalva, 2002-­ben a "Tragédia" próbáiba örömmel beleálltam.

„Érzelmiségiként”, tehetségesen, nyitottan és férfiasan folytattam szakmai munkámat. Segítségemre volt minden tudásom, kételyem és tapasztalatom, mestereim, rendezőim, kollégáim, kritikusok, szüleim, testvéreim, szakmai barátaim, hentesek és kóristák, lépcsőházi szomszédaim. A családom. Pedagógusok, akikre nem figyeltem eléggé és tanárok, akikre sajnos sokat. Könyvek, amikre sajnos időt szakítottam és írók, akiket nem olvashattam vagy csak későn. Filmek, színdarabok, amikben nem játszhattam, mert el sem készültek, verseim, amiket megírtam, majd később elvesztettem.

".... Mármost két dolgot lehet tenni: vagy maximálisan kihasználni vagy maximálisan megtörni a hely szellemét. Vagy diszkó­színházat csinálni technikai trükkből, vagy nyers színházat zsigerből.” Koltai Tamás írta.

Minden amit tudok, tőlük tudom. Ők írták, ők tanították, ők kérték számon, ők jutalmaztak és büntettek.

A siker és kudarc tűrő képességet is kifejlesztő szakmámnak köszönhető, hogy viszonylag nyugalmasan viseltem irtózatossá duzzasztott bukását a nyitó előadásnak „Az ember tragédiájának”. A bemutatónak köszönhetően életre szóló barátságot kötöttem Tenk László festőművésszel, továbbá szintén a 2002-­es év ajándéka, hogy megismerhettem Kovács Gyula erdészt, pomológust.

Nagy Tóth Ferenc így ír Régi erdélyi almafajták c. könyvének előszavában:

„Régi gyümölcsfajtáink alapvető része kulturális örökségünknek. A népi gyümölcsészet hasonlatos a népművészethez (népdal, népköltészet, fafaragás). Minden elnevezés minősítés és megbecsülés, ragaszkodás is ugyanakkor. Egy megkedvelt gyümölcs neve maradandóbb, mint fajtaazonossága. A névadás jellemzője, fokmérője lehet valamely vidék népe képzelőerejének, megfigyelőképességének, kulturális színvonalának. A régi gyümölcsészetben rejlő természeti és kulturális örökség megismerése, számontartása és megőrzése az őt létrehozó nép megmaradásához is hozzájárul."

Ebben az esztendőben a Vidnyánszky Attila rendezte Katona József: Bánk bán című színművében Tiborc szerepét próbáltam, majd játszottam több szerepet a Peer Gyntben.

A Nemzeti Színház 2002­-2003-­as évada már Jordán Tamás irányításával indult.

"Megyejárás” elnevezésű programja, amellyel megpróbálta az ország kulturális vérkeringésébe kapcsolni a Nemzeti Színházat, hatalmas sikert aratott.

Munkáim:

Weöres Sándor: Holdbeli csónakos ­ gyermek

Vörösmarty Mihály: Czillei és a Hunyadiak ­ Gara László (rendezte: Babarczi László)

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde ­ Balga (másodszor, a Nemzeti Színházakban)

Shakespeare: III. Richárd ­ Első gyilkos

Caraggiole: Farsang ­ Nae Girimea

Rose: Tizenkét dühös ember

Hamvas ­ Spíró: Szilveszter – Patmore

Bulgakov: A Mester és Margarita – Jesua

Ezek voltak színpadi szerepeim.

És a filmek:

Bereményi Géza: A hídember

Szőke András: Zsiguli

Kertész Imre: Sorstalanság című Nobel díjas könyvéből Koltai Lajos rendezett filmet.

2006-­ban leforgattuk az Üvegtigris második részét.

Szőke András: Hasutasok

2007-­ben készült megboldogult Jeli Ferenc utolsó filmje a Sínjárók.

2007. március 15­ én, Viszákon " Üzenet a Nemzeti Színházból " címmel plakátkiállítást

rendeztem.

Március 23­, meghalt Kaszás Attila.

Júliusra megépítettük és Fábry Sándor támogató közreműködésével, Krisztiáni Sándor

szobrászművész kiállításával, megnyitottuk a viszáki Pajtaszínház és Galériát.

2008-­ban, jelentek meg, Hegedűs D. Gézának, a MASZK országos színészegyesülete elnökének szavai a Nemzeti Színházról: "El kell mondanom, hogy engem napjaink működő Nemzeti Színháza, mint a XXI. század anakronisztikus jelensége, mint ideológiai, politikai zsákmány, a hatalmi erődemonstrációk gyakorló terepe, nevetségesen kiemelt státuszával, úgy, ahogy van, nem érdekel".

A színházművészetünk inkább megélhetési, mint ­ szabad emberek, önként vállalt, pályatársai munkája, munkahelye iránt lojális, szolidáris, azokért felelősséget érző, ­ közösségi kultúra. Az egzisztenciálisan kiszolgáltatott lojalitás képes arra, hogy önfeladás felé terelje törekvéseit az embernek úgy, hogy észre sem veszi kezdetét a meghasonlásnak, álmai, vágyai, tervei, személyes ambíciói feladásának.

2008 júliusában a Pajtaszínház és Galériában megnyílott Tenk László festőművész kiállítása.

Még ebben az évben megkaptam a Kaszás Attila díjat, s elkezdődött a Nemzeti Színházról nyersebben fogalmazó Alföldi Róbert igazgatói korszaka.

Ezekben az években Kacsóh Pongrác: János vitéz – Bagó, Sütő András: Egy lócsiszár virág vasárnapja - ­ Kolhass Mihály, Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsóbajorországból – Volker voltak fontosabb színházi munkáim.

2009-­ben létrehoztuk Kovács Gyula Kárpát­medence végtelen fajtagazdagságú gyümölcs hagyatékát mentő gondolatának első kertjét, a viszáki Tündérkertet.

Tündérkertek célja és feladata: "Megőrizni a régi helyi fajtákat, a hozzájuk tartozó meséket, legendákat, gasztronómiát, és az ott élő ember örökségét."

2010-­ben került a mozikba Rudolf Péter: Üvegtigris III. Tímár Péter: Zimmer Feri II, Gyöngyössy Bence: Papírkutyák.

Művész, aki személyében hordozza kulturális azonosságát, lemond közösségerősítő feladatáról, árulóvá, műtárgy, amely kilép a dialógus keresés folyamatából, s nem keresi az együttműködést saját belső köreivel, az lehet művészet, képviselhet nagy színvonalon minőséget, de lemondva kultúraközvetítő szerepéről, áruvá, szakma, amely lemond saját tradícióinak ápolásáról, hagyományairól, kötődéseiről, ikonjairól, s a múltat eltörlő radikalizmussal lép fel kulturális kötődéseivel szemben, rombolóvá válik.

Egészséges feladat megosztásban, lehet színház: bulvár, kabaré, operett, musical, politikai, művész, polgári ­ radikális vagy Nemzeti, kőszínházi, vagy alternatív, társulati  vagy független, de nem lehet, hogy lemondva a a szolidaritás erkölcséről, érték választásában SÉRTSEN, Kulturálatlanul, erkölcs nélkül más társulatokat. 

Erre lettek példák a színház művészetet ért önsorsrontó, sértő, bántó, önemésztő  közelmúltbeli események is.

Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert után 2013 júliusa óta a Nemzeti Színház vezérigazgatója Vidnyánszky Attila.

 És akkor most a viszáki Pajtaszínház és Galéria, valamint a  Tündérkertek értékteremtő históriájáról.

Amikor 2002­-ben Kovács Gyula, Rátóti Zoltánon keresztül hívott Pórszombatra, az  elpusztult falvak emlékére állított hatalmas tölgyfakereszt szentelésének ünnepére, még  nem tudtam, hogy ott maradtam a kereszt alatt. 

Sok éven át csak azért utaztam az általam Budapesttől 260 kilométerre vásárolt viszáki  nyaralómhoz, hogy lenyírjam az 1600 négyzetméternyi kertem füvét. Míg egyszer átjött  Pungor Robi szomszédom és azt mondta:

­ - Na művész úr, mostantól, amíg én vagyok a szomszédja, én fogom nyírni a füvét!

­ - És addig én mit csináljak?

­ - Az engem nem érdekel!

2005­-ben megkérdeztem egy magas, szemüveges, viszáki fiatalembertől:

­- Nem akarsz te polgármester lenni?

Avas József, a későbbi polgármester visszakérdezett:

­- Akkor Te mit csinálnál?

Így 2007. március 15-­én 10 órára ünnepi díszbe öltözött Viszák. Pontban 11 órakor megnyitottam az "Üzenet a Nemzeti Színházból" címmel rendezett, az új Nemzeti  Színházat bemutató plakát kiállítást a viszáki faluházban. Beszédemet azzal zártam: "ne  reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!” 4 órával később, 260  kilóméterrel arrébb Budapesten, a Nemzeti Színházban, a Holdbeli csónakos előadása előtt oda súgott Kaszás Attila: ­ - Milyen volt? ­  -Fantasztikus!

-"Barátom, úgy látszik nekünk ez maradt. Neked Viszák, Nekem Zsigárd." Amikor néhány  nap múlva elment, döntöttem. A jóakarat elementáris energiája elindított egy minden  epizódjában szerethető folyamatot.

Azóta Viszák és Zsigárd testvérfalvak, Felvidék és az Őrség között számtalan kulturális  csereprogram valósult meg. Létre hoztuk Felvidék első őshonos gyümölcshagyaték  kertjét, az Attila kertet, róla elnevezett Alapítvány segíti gyermekei boldogulását, az  általam létre hozott, szintén az ő nevét viselő kulturális hagyatékőrző egyesület szervezi a  viszáki Pajtaszínház és Galéria programjait, valamint segíti a Tündérkert mozgalmat. 

Krisztiáni Sándor, fiatalon elhunyt szobrászművész Attila portréja a Pajtaszínház falán utal szellemi hagyatékőrző szándékomra. De rangos szakmai díj, s a Nemzeti Színház  egyik terme is hirdeti, hogy járt közöttünk egy nagyszerű férfi. 

2007. július közepén útjára indult sok­-sok megálmodott álom.

Október 23­-án felavattuk a Viszákról igaztalanul elhurcoltak emlékművét.

Jött kiállítani Kovács László fazekas barátom Kalocsáról, hogy aztán egy év múlva megépítse az azóta nélkülözhetetlen kemencénket. 

És "brahiból" jött Tenk László! Hogy aztán – ma már T.art kert közösségként emlékezetes tárlatokkal hitelesítsék összművészeti, kulturális összeműködést segítő munkánkat:  Sulyok Gabriella, Szkok Iván, Hegedüs Endre, Varga Patrícia Minerva, Verebes György,  Horváth Nóra, Horváth János, Szenteleki Gábor. 

"Őrség a Pajtában" címmel rendezünk minden évben kézműves kiállításokat, benne e  csodálatos tájegység kitűnőségeivel: Sibinger Miklós fafaragó, Zsilinszki András,  Kanyóné Anikó, Róka Kata, fazekasok. Közreműködnek: Cservék László citera  együttese, A Béri Balogh Ádám néptáncegyüttes, a Boglya Népzenei Együttes, a viszáki,  felsőmaráci asszonykórusok, a celldömölki Soltis Lajos Színház és a szombathelyi  Mesebolt Bábszínház.

A gondolat támogatói: Felvidékről Gál Tamás Csavar Színháza, Écsi Gyöngyi  Bábszínháza, Berecz András, Jordán Tamás, ­ Radnóti Miklós, József Attila, Weöres  Sándor, Nagy László estjeikkel ­ Blaskó Péter, Venczel Vera, Hobo, Szávai Viktória,  Szarvas Dávid, Csuja Imre.

A magyar dal napján Béres József: Szép magyar ének című daloskönyvéből rendeztünk  közös éneklést.

2009­-ben megszületett a viszáki Tündérkert, Kovács Gyula több mit 30 év fáradhatatlanságának bizonyítéka.

Életem egyik legmegrendítőbb élménye. 

Közösség erősítő szándékú kertünk viszáki filozófiáját Bicó Zoltán tanító úrnak  köszönhetjük.

Mentjük Kárpát­medence végtelen fajtagazdagságú gyümölcs hagyatékának viszáki  epizódját úgy, hogy minden elmentett őshonos, oltott gyümölcsfának viszáki, illetve  Viszákról elszármazott gyermek gondnoka legyen és minden esztendőben annyi  gyümölcsfát ültetünk a kertbe, ahány gyermek előző évben a faluban született. Az akkor  kiültetett 52 gyümölcsfa mellett ott állt 52 család. Megértettem: a Pajtaszínház és Galéria  lassú és alázatos munkával csak akkor tudja betölteni a közösségben elfoglalni  szándékozó helyét, ha képes hozzájárulni annak hagyományaihoz, szellemi, épített  hagyatékához, azok őrzéséhez, erősítéséhez, mentéséhez. Világos lett számomra, hogy  új értékek létrehozása lehet vállalásom mozgatója. Olyan új értékeké, melyeknek  gyökerük, múltjuk, históriájuk van. Olyan érték teremtő szándékot szabad kiteljesíteni,  amely joggal vált ki örömet, büszkeséget a közösség tagjaiban.

És születtek, születnek Kárpát­medence közösségeiben Tündérkertjeink. Ma már több, mint 100 hagyatékőrző kert ünnepli elmentett örökségünket.

Azzal a szándékkal dolgozom: a kultúra nem más, mint közösségben végzett emberi  össze­működést segítő tevékenység.

A Pajtában továbbá: Erkel: Bánk bán, Kacsóh: János vitéz, Arany János: Toldi, Vörösmarty: Csongor és Tünde, Petőfi: A helység kalapácsa, Arany János: Nagyidai  cigányok és a Csokonai: Dorottya, CANTEMUS, Söndörgő, Muzsikás, Góbé, Dresch  Quartett, Ghymes, mert Kodály és Bartók országának tündéri kertjeiben nem  hiányozhatnak a néplélek dalai.

Volt kiállítása Simon Attila, Kaiser Ottó fotóművészeknek, U Nagy Gábor építésznek és  2011­-ben Csernyus Lőrinc építésznek, hogy kezdeményezésével elkezdődjön a viszáki  Tündérkert költői kert arculatának alakítása. A Makovecz Imre által alapított Kós Károly  Egyesülés vándoriskolásai és főleg építészhallgatók megépítették a Tündérkert csillagát,  a Börü­t (patakon átívelő gyaloghíd) és építik a Kemencekápolnát.

Megkérdezték Csernyus Lőrinctől: ­ egy kemencét hogy hívhatnak kápolnának? Mire ő: ­  mégsem nevezhetjük székesegyháznak.

A Nemzeti Színház ­ Pajtaszínház és Galéria ­ Tündérkertek hármas útját járom. Bennem összeérnek. Azt hiszem a "Ki vagyok? Honnan jöttem? Mit akarok?" kérdés hármasra így tudok válaszolni szüleim emlékének, testvéreimnek, gyermekeimnek,  unokáimnak, mestereimnek, a színházat szeretőknek, Viszákiaknak, az Őrségieknek.

Amikor azt kérdezte Bancsi Katalin tanító néni: "Mi leszel, ha nagy leszel?" és 1968­-ban azt válaszoltam "népművelő, vagy táncdalénekes", így visszagondolva: tényleg.

Budapest, 2015. február 6.

Szarvas József